„A jó közösségben kialakul a csapatban gondolkodás” – Válogatott körkép, I. rész

Jégkorong utánpótlás hírek

Elkezdődött a jégkorongos év legizgalmasabb időszaka: zajlik a magyar válogatott világbajnoki felkészülése, és hamarosan jön a divízió 1/A-s torna, ahol a cél ismét a feljutás a legjobbak közé.

 

Igen: az utóbbi egy-két évtized szerves-szisztematikus fejlődésének hála immár ott tartunk, hogy bár semmiképp sem elvárásként, de feladatként megfogalmazhatjuk ezt. Csalódottak akkor sem leszünk, ha nem jön össze, hiszen egyrészt a helytállás garantált – olyan még nem volt, hogy a száz százaléknál kevesebbet kaptunk volna a csapattól –, másrészt, ha nem sikerül most, meglesz jövőre!

 

Mindezt elsősorban két generációnak köszönhetük, amelyeket szapporóinak és krakkóinak szoktunk nevezni. Két feljutásunkat ebben a két városban hozták össze a srácok, 2008-ban, majd 2015-ben. Ennek okán két-két olyan hokist kerestünk meg, akik részesei-formálói voltak hőskölteményeinknek. Az iránt érdeklődtünk, hogyan kezdődött életükben a jégkorong, miként lett belőlük kiváló játékos, és kíváncsiak voltunk arra is, hogy mit tanácsolnának a kicsiknek – és szüleiknek –, ha nyomdokaikba szeretnének lépni. Ne feledjük: a következő nemzedékek, a jövő kedvencei is ott kergetik már a pakkot a jégen!

 

Az önfeláldozó-odaadó játékáról híres Magosi Bálint – a dunaújvárosi nevelésű hokis a MOL Liga-győztes Miskolcban bizonyította, hogy a pontok termeléséhez is ért – szülei mindenféleképpen szerették volna, hogy sportoljon, így amikor Kercsó Árpád látogatást tett az iskolájukban, arra gondoltak, kipróbálják. Aztán a közösség miatt gyorsan megszerette a játékot. Illetve: „A sok »felesleges« pluszenergiámat is le tudtam vezetni.” A kérdésre, mikor dőlt el, hogy a jégkorong lesz számára talán a legfontosabb, Magosi így válaszolt: „Még most sem az a legfontosabb, ugyanis a család az első. De természetesen nagyon szeretek hokizni, nem cserélném el ezt az életformát semmiért.”

 

Fiatalon bárkiben ébredhetnek kételyek. „Volt, hogy én is majdnem abbahagytam, de Árpi bácsi meggyőzött, hogy folytassam. Azóta eszembe sem jut megállni” – mondja erről a támadó, aki azt, hogy már hét világbajnokságon lehetett a csapat alapembere, a kitartással, a hozzáállással, a sok munkával magyarázza.

 

A kicsiknek ezt üzeni: „Mindig érezzék jól magukat. Fontos, hogy ne csak a jégkorongos, hanem más atletikus és szellemi képességeiket is fejlesszék. Legyenek nyitottak! Szülőként szerintem csak annyit lehet tenni, hogy támogatják a gyerekeket. Ne az legyen a cél, hogy mindenképpen a következő Sidney Crosby-t neveljék fel. Az a fontos, hogy a jó közösségben kialakul a csapatban gondolkodás, amiből az élet minden területén profitálhatnak.”

 

A MAC-os Nagy Krisztiánt 18 évesen válogatták be először, a 2013-as budapesti világbajnokságon debütált. Azóta ő sem hiányzott soha a világbajnokságokról. A még csak 22 éves játékos az idén klasszisteljesítményt nyújtott klubjában, őrült tempóban termelte a pontokat, miközben plusz-mínusz mutatója is parádésnak bizonyult.

 

„Kiskoromban izgága gyerek voltam, szerettem durvulni, lökdösődni. Igazi rossz gyerek voltam. Közben korcsolyázni is szerettem, és amikor a MAC felvételt hirdetett, kipróbáltam. Kiderült, hogy e kedvenc tevékenységeimet remekül lehet ötvözni a jégen.” Így kezdődött. Persze amellett, hogy Krisztiánnak tetszett sportunk fizikális része – harcos a stílusa ma is, úgyhogy ezt le sem tagadhatná –, „az sem volt közömbös, hogy sok velem egykorú sráccal játszhattunk együtt minden edzésen, és nagyon jól éreztük magunkat. Később sokat utaztunk, világot láttunk, ezt az ember gyerekként nagyon élvezi.”

 

A csatár 14-15 éves lehetett, amikortól egyre komolyabban vette az edzéseket, és a szülei is biztatták. Utána jött egy külföldi lehetőség, és „akkor már nem lehetett szó másról, minthogy a hoki legyen az első a számomra”. De mi kellett ahhoz, hogy máris magasra jusson? „Kitartás, kiegyensúlyozottság, rengeteg edzés. Ha jól teljesítesz a sportban, az önmagában nem elég. Fontos, hogy az iskolában is megfelelőek legyenek a jegyeid, és akkor a tanárok – meg mindenki más is –fognak támogatni. Mindig többet és többet kell kihoznod magadból, ez a mentalitás elengedhetetlen. Már kiskoromban megjegyeztem, amit Polgár László, a sakkfenomén lányok édesapja mondott: bármennyit dolgozol, mindig lesz valaki, aki nálad is többet dolgozik, és akkor sem pihen, amikor te már alszol. Ez jár a fejemben ma is, így motiválom magamat.”

 

A gyerekeknek az a legfontosabb Nagy Krisztián szerint, hogy élvezzék, amit csinálnak: „Sokszor én is azon kapom magamat, hogy egy rosszabb nap után szomorú leszek, elkenődök. Ezt nem szabad! Azért hokizunk mindannyian, hogy jól érezzük magunkat!”

A szülőknek azt tanácsolja ő is, hogy támogassák a gyerekeket, és a hibáikhoz is viszonyuljanak pozitívan. „Bárkivel előfordulhat, hogy kihagy egy helyzetet, vagy elront egy passzt. Utána jön a következő szituáció, lehet javítani. Ha ezt megtanulja a gyerek – a szülei segítségével –, akkor az sokat segít majd neki később is, amikor esetleg már profi lesz. Akkor mindig képes lesz egyenletes teljesítményre, és kiegyensúlyozott emberré is válik. Ez a legfontosabb.”

 

(Cikkünk II. részét, amiben Ladányi Balázs, valamint Majoross Gergely mesél első jégkorongos élményeiről, elolvashatjátok ide kattintva!)