A jégkorong világában mindig vidám az élet
Nemcsak az elején, a kezdetekkor, hanem mindig. Akkor is, amikor igazán komolyra fordulnak a dolgok!
Az első lépésekről, a botladozásról mindenkinek vannak sztorijai, ugyanúgy, ahogyan a legelső megfontolt döntésekről is. A kezdetek arról szólnak, hogy esnek-kelnek az apróságok, mire megtalálják a fonalat. Ki gyorsabban, ki lassabban, ám előbb-utóbb mindenki megáll a lábán, és az csak később derül ki, hogy kiből – vagy inkább miből? – lesz a cserebogár.
A nevetés sosem gonosz ebben a kultúrában. Akkor sem, amikor nagyok járnak pórul kicsik közt. Az csak mókás. Mint Nóra sztorijában, aki elmesélte: “az edzésen egy fontos feladatot csináltunk, és az edző egyszer csak elesett a kapu mögött. Nem mertünk nevetni, nehogy leküldjenek. De magunkban tartani sem bírtuk, csak néztünk, kiből fog elsőként kirobbanni. Végül valaki elkezdte, utána a többiek is átvették, zengett a hahotától az egész jég.”
Aztán mehetett tovább a munka!
De lássunk két hosszabb történetet. Elsőként az ikrekét, Csabáét és Péterét, akik most tízévesek, és már a hatodik szezonjukat gyűrik az Ifjabb Ocskay Gábor Jégkorong Akadémián. Anyukájuk foglalta össze honlapunknak azt, ami eddig volt, és azt is, ami lesz:
“Óvodások voltak, mikor apukájukkal megpróbáltuk õket korcsolyázni tanítani. Csaba merész volt, bátor, futott a jégen. Peti viszont sírt, mindig elcsúszott, idegesítette, hogy nem tud megállni. Egy idő után nem is próbálkoztunk. Hamarosan azonban megtört a jég, egy szép és vidám oktatónő segítségével. Peti elfogadta őt, vele hajlandó volt korcsolyázni. Azóta is nagyon hálásak vagyunk neki. A hokisuli után a sok gyakorlás meghozta gyümölcsét, beválogatták őket a szupermini csapatba 2013-ban, életük első meccsét is lejátszhatták. Sosem felejtjük el az első góljuk utáni örömöt, a szülői könnyeket. Azóta egyik fiunk védő, a másik kapus lett.
A jégkorong megfertőzte az egész családot. Járunk EBEL-, MOL Liga- és utánpótlásmeccsekre, Magyarországot keresztül-kasul beutaztuk, Bécsben is voltunk többször, de a tévében is hokimeccsek mennek, amikor csak lehet. A családunk elfogadta ezt. Voltak küzdelmes időszakok, elmaradtak ebédek, elhalasztódtak ünnepek az edzések és meccsek miatt, de volt olyan is, hogy a nagyszülők a jégpályára hozták ki a Mikulás-csomagokat, mert tudták, mindig ott vagyunk. Azóta a fiúk apukája is játszik – hetente edz és meccsel az amatőrök között, sőt már a munkatársait is beszippantotta ez a világ –, de a nővérük is a jégkorong aktív szerelmese lett.
Csaba és Péter fejlődnek, imádják a hokit, és mi is elmondhatjuk, hogy teljes mértékig a rabjai lettünk. Mi, szülők is együtt vagyunk, összetartó, egymást segítő, bátorító társaságként, és jól tudunk dolgozni az edzővel is. Bármilyen problémát, észrevételt jelezhetünk neki, ugyanúgy visszajelez a részünkre. Az osztálytársak és barátok is járnak szurkolni, több munkatársunk gyermeke a mi példánk alapján kezdett hokisuliba járni. Ők most alig várják, hogy végre-végre igazi szuperminisek lehessenek! Mi pedig mosolygunk, mert tudjuk, hogy az ő szüleik sem szabadulnak majd, ugyanúgy hatalmába keríti őket a hokiszerelem, ugyanúgy erről fog szólni az életük. Ők még nem tudják, amit mi igen: hogy borzasztó szerencsések és boldogok lesznek!”
A 2007-es születésű Péter is kapus, az UTE-ban véd. Korábban a mezőnyben játszott. Az apukája azt mesélte el, hogyan került a vasak közé:
“Egy szép napon, amikor még oviba járt Péter, elvitték a gyerekeket az UTE-pályára korizni. (Addig azt sem tudtam, hogy a focipálya szomszédságában van jégpálya is.) A második vagy a harmadik alkalom után a fiam boldogan mondta: kiválasztottak a hokisuliba. A párommal csak mosolyogtunk. Én nem űztem soha ezt a sportot, a párom pedig gyermek volt, amikor utoljára korcsolya volt a lábán. Szóval, széles mosollyal az arcunkon mondtuk: ügyes vagy – és nem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget az egésznek.
Egy héttel később, amikor megint mentek az óvodások korizni, este Péter azt mondta: Miki bácsi – Keszthelyi Miklós – kérdezte tőle, hogy miért nem volt a hokisuliban. Ekkor már muszáj volt alaposabban megbeszélnünk ezeket a dolgokat. Kiderült, hogy előző héten Péter kapott egy papírt, amin Miki bácsi neve és elérhetősége is rajta volt. A párom felhívta őt, megbeszélték, hogy a következő foglalkozásra elvisszük Pétert.
Elérkezett a várva várt nap. Már akkor úgy csillogott a gyermek szeme, ahogy azóta és most is minden alkalommal, amikor edzésre megyünk. Izgatott volt egész nap, a jégpályán pláne. Amikor bement, csak azt láttam, hogy esik, esik, megint esik. Amikor rákérdeztem Miki bácsinál, hogy mégis, mit lát Péterban, a következő választ kaptam: jó az egyensúlyérzéke. Hát ő a szakértõ, nem én, gondoltam. Mert én mondjuk azt láttam, hogy csak fekszik a jégen. Viszont az is igaz, hogy még nyáron öt perc alatt tanult meg bringázni a kétkerekűn, amit az edző, ugye, nem tudhatott.
Később aztán tényleg nem esett már annyit, és be is került az UTE szupermini csapatába mezőnyjátékosként. Jól ment neki a hoki egész évben. Viszont a második szuperminis szezon második felében valami megváltozott. Továbbra is lelkes volt, de valami mintha nem stimmelt volna. Egyszer csak elém állt, és azt mondta: apa, kapus szeretnék lenni! Mi?! Kapus?! Szó szerint kivert a víz.
Kapusszülőnek lenni ebben a sportágban nem a legjobb móka! Leültem vele. Nem tudtam eltéríteni a döntésétől. Nehéz ügy volt, mert akkor dőlt el, hogy ki mehet tovább minibe az UTE színeiben. Megbeszéltük, hogy a következő edzésen szól az edzőjének. Egyedül nem mert, arra kért, tartsak vele. Megtörtént. Miki bácsi segítőkész volt, és Péter néhány napon belül kapott egy tanuló kapus felszerelést. Az edzésen beállították. Kicsit bíztam benne, hogy félni fog, vagy hogy nem lesz elég jó. (Tudom, hogy nem volt szép ez tőlem!) Nem telt el tíz perc, és Miki bácsi jelezte nekem, hogy jó lesz ez. Kicsit kétségbeestem. Az edző utána közölte, hogy rendben van a srác, de majd a kapusedző eldönti, mi legyen. Péter ettől kezdve kétlaki életet élt. Mérkőzéseken továbbra is játszott a mezőnyben, de a kapusoknak tartott edzéseken is részt vehetett. Ekkor ismertük meg Szuchánszki Dávidot, a fiatal, de roppant energikus embert és edzőt. Abban állapodtunk meg, hogy a következő szezon előtt, nyáron kell döntenie Péternak, hogy mi szeretne lenni végül.
Drámai helyzet volt. Ha úgy dönt, hogy kapusként szeretné folytatni, elbúcsúzhatnak tőle. A miniben ugyanis megvolt az összes kapus, nem volt szükség többre. Ezzel Péter is tisztában volt. Eljött a döntés ideje. Az edző minden gyermekkel és szülővel leült, átbeszéltük a folytatást. Teljes frászban voltam előtte. Péter nem. Előző este azt mondta nekem: a játék az első, az, hogy a meznek milyen a színe, másodlagos.
Szólítottak bennünket. Leültünk, és amit láttam-hallottam a fiamtól – hát nem ismertem rá. Nem az az ember volt már, aki néhány hónapja félénken jött oda hozzám, hogy beszéljünk az edző bácsival. Korát meghazudtoló nyugalommal hallgatott és figyelt, higgadtan válaszolt. Büszke voltam rá. Először alig hallottam, alig értettem, amint az edző azt mondja: Péter, mindegy, hogy mezőnyjátékosként vagy kapusként szeretnéd folytatni, így is, úgy is számítok rád.
Amikor ez tudatosult bennem, mondhatom, nagyon megkönnyebbültem. Péter végül a kapusposztot választotta. Így néhány hónapja mi is kapusszülők vagyunk immár.
Végül csak annyit tennék hozzá szülőként: nekem és nekünk a jégkorong a fiunk boldogságát jelenti!”
