Imádom lekörözni aput a közönségkorin

Fotó: Mudra László
Fotó: Mudra László

Azt szoktuk mondani, hogy a jégkorong a 21. század sportja – és igazunk is van. Ez a leggyorsabb és legdinamikusabb csapatsport, színes ruhákba öltözött játékosok száguldoznak a jégen, hatalmasakat lőnek, repül a korong, ki tudja, hol áll meg, keményeket ütköznek, csattannak a palánkon. Megesik, hogy a pofonok is előkerülnek, ha nagy a feszültség. Hiába, azt is le kell vezetni, és gólokkal, győzelmekkel nem mindig sikerül. A sport, a meccs már csak olyan, hogy két csapat nem nyerhet. Csak az egyik. Történhet ez-az olykor, amit az avatatlan szem durvának találna – de nem lenne igaza. A jégkorong ugyanis az alattomosságot, a kétszínűséget nem tolerálja. Keménységről beszélhetünk, sportszerűtlenségről nem.

 

A mi sportunk nem háború. A mi sportunk fesztivál.

 

A jégkorong kedves is tud lenni. Minden szurkoló, aki járt már válogatottunk meccsein, ismeri, hogy néz ki egy ilyen találkozó. Milyen a körítése, a hangulata. Egy igazi meccs nem pusztán háromszor húsz perc hajsza a pakk után, jóval több annál. Igazi családi program. A legbájosabb pillanatok mindig azok, amikor a nagyok bekorcsolyáznak a jégre, és jönnek mellettük beöltözve az aprócska utódok, köztük a jövő kedvenceivel. Azaz nem is ez a legaranyosabb, hanem ami a bemutatás és a köszöntés után történik, amikor a hokispalánták fürgén lekorcsolyáznak, sietnek egymás nyomában, de mintha mindig lenne köztük egy-kettő, aki eltéved egy másodpercre a zajban. Hiába, tízezer rajongó előtt nem könnyű még szerepelni. Mindenki mosolyog, ellágyulnak a szívek. Majd kezdődhet a csata, melynek egyik szünetében kapnak pár percet a kicsik megint, terelgetik a pakkot, óriási a gólöröm, ha sikerül betalálnia valamelyiküknek, és zúg a tapsorkán a lelátókról.

Virgonc az a kis szőke, állapítja meg a szakértő fentről, lesz belőle valami. Hogy épp belőle lesz-e, senki sem tudja még, de hogy egyikükért-másikukért rajongani fogunk egy-másfél évtized múltán, az nyilvánvaló. A jövőnek el kell kezdődnie valahol. Abban a sok-sok klubban, ahol az előző szezonban 2850 hokispalánta nevelkedett már, méghozzá csupán az U8-as, U10-es és U12-es korosztályokban.

 

Amit az Arénában látunk, és amiről az imént szó volt, az a jéghegy csúcsa. A lényeg a mélyben zajlik, minden fényes-izgalmas perchez a mindennapokban elvégzett munkán keresztül vezet az út. Dolgozni márpedig csak úgy lehet és érdemes, ha szeretjük a kihívásokat. Ha már a gyerekek is szeretik azokat. Az is igaz, hogy a munka jutalma maga a játék. A világ legjobb, legszórakoztatóbb játéka – a jégkorong.

 

Tényleg, miért szeretnek jégkorongozni a gyerekek?

 

“Szeretek száguldozni a jégen, nagy gólokat lőni, még ütközni is” – meséli Bendegúz. Három éve játszik, sokszor betalált már, ennek mindig nagyon örül, de annak még jobban, hogy hogy örülnek a nézők. “A jégkorongot nagyon lehet élvezni, igazán szórakoztató játék” – magyarázza felnőttesen. A kis MAC-os az edzéseket is szereti, de a meccseket még jobban, “azokat mindig nagyon várom”. Muszáj győzni, vagy belefér egy-két vereség is néha? “Hokizni akkor is jó, ha veszítünk, de ha mi nyerünk, akkor pláne!” Azt mondja, az edzők dicsérik, ezért mindenképpen jó játékos szeretne lenni. Legalább olyan jó, mint kedvence, Tokaji Viktor. A cél pedig a csillagos ég és az NHL.

 

 

Nem adná alább Attila, a kapus sem, aki igencsak odafigyel már a különféle bajnokságokra. A világbajnokságon, ha nem vagyunk ott, az oroszoknak és a szlovákoknak szurkol, és nemcsak a MAC-os Bálizs Bencét, minden idők legnagyobb kapusainak egyikét, Vlagyiszlav Tretyakot is példaképének tartja. Látott már róla videókat is az interneten. “Jó csapatjáték a jégkorong, sok lövést ki szoktam védeni” – mondja. Hogy hogyan lett kapus? Úgy, hogy négy- és hatéves kora között még a mezőnyben ügyeskedett, de tetszettek neki a kapusok, a felszerelésük is, meg az is, hogy miket csinálnak. Ezért megkérdezte az edzőt, hogy kipróbálhatná-e magát. Azóta ott áll a vasak között. Attila is szívesen edz, bár hajnalban kelni nem a legkényelmesebb, olyankor is összeszedi magát, és koncentrál. Mert tudja, ez is kell, hogy jöhessen a jégkorogos munkájának mindenkori jutalma: a meccs.

 

“Imádom lekörözni aput a közönségkorin” – mondja a szombathelyi Andris, és mérget vehetünk rá, hogy apu nem dühös, amikor ilyen egyértelmű vereségeket szenved. Andris büszke a technikájára is: “Lehet, hogy a korisok gyorsabbak, mint a hokisok, de a hokisoknál jobban a világon senki sem tud fékezni és megfordulni.” Az egyik legjobb a világon gólt ütni, de “elesni és fekve nagyot csúszni a jégen is buli, hiszen a felszerelés mindentől megvéd”. Andris szerint vicces, hogy a hokisokról azt hiszik, hatalmasok, pedig sokszor csak a mezek alatti védőfelszerelések miatt tűnik így. Aztán az is szuper, hogy a meccsek, a versenyek után érmeket és okleveleket lehet kapni. “Nekünk három dologgal kell megküzdenünk – állítja a szombathelyi jégkorong-filozófus –: a téllel, a koronggal és a jéggel.” Az ellenfelet nem is említi. Talán azért, mert: “A csapat lényege, hogy a jégkorongozás mellett sok-sok barátom lesz.”

 

 

Hát igen, ez az, amiben alighanem minden kis hokis egyetért. De a szüleik sem vitatkoznának velük.


szerző: Gazda Albert