A jégkorong-felszerelés evolúciója
Jégkorong a 19. század vége óta létezik, az első hivatalos mérkőzésre 1875. március 3-án került sor Montrealban. Azonban amit akkor játszottak, sok mindenben különbözik attól, amit most látunk, ha a lelátóról szurkolunk kedvenc csapatunknak: a sportág hajnalán 9 játékos alkotott egy csapatot, a korong fából készült, a ruhák pedig leginkább a hidegtől védték a sportolókat, mintsem a sérülésektől. Összességében a korcsolyán és az ütőn kívül ma már semmi sem emlékeztet az egykori felszerelésre.
A mai modern jégkorong játékosai rendkívül kifinomult felszereléssel rendelkeznek, melyek maximális védelmet, szabadságot és kényelmet biztosítanak egyszerre. Ez azonban nem volt mindig így!
A kezdetek
Amikor még gyerekkorcsolyában járt a sport, szinte minden máshogy nézett ki, mint most. Például korcsolya helyett egyszerűen pengéket rögzítettek a csizmájuk aljára és úgy száguldoztak a jégen. Az ütő egy fadarab volt, a korongok szintén fából vagy gumilabda-maradványokból készültek.
A játékosoknak semmi olyan felszerelésük nem volt, ami jelentős védelmet nyújtott volna a fizikai veszélyek ellen. Az első védőfelszerelés, ami elterjedt 1880-ban, a kesztyű volt, amit náddal vagy fával erősítettek meg.
Még a tűzvonalban álló kapusok felszerelése sem igazán volt alkalmas a védelemre. Az első mammutokat például az 1896-os Stanley Cup játéka során viselte Geroge Merritt. A felszerelést a krikettből vette át, és remekül tette: a védelem nyújtotta önbizalom segítette a győzelemhez a csapatot.
Az 1900-as évek eleje
A századforduló után már komolyabban vették a védőfelszerelés fontosságát, a játékosok saját maguk vették kézbe az irányítást. Az 1900-as évek elején a sztárjátékos Fred „Cyclone” Taylor volt az első, aki a háta és vállai védelme érdekében fémhulladékot varrt ruhája alsó rétegeihez.
Szintén fontos lépés volt a bőrből és filcből készült térdvédők megjelenése. A kesztyűk is fejlődtek, sokan állati szőrből készült párnákat varrtak sajátjukba, de olyan is volt, aki bambuszdarabokkal rögzítette a csuklóját.
Az 1920-as években a játékosok elkezdték összekapcsolni az egyes elemeket, hogy azok ne mozduljanak el.
A sisak megjelenése
1930 előtt alig lehetett sisakokat látni, ha valaki mégis feltette egy meccsre, a következőn már nem volt rajta. Azonban 1933-ban Ace Bailey, a Toronto Maple Leafs sztárja súlyos fejsérülést szenvedett, ami karrierje végét jelentette. Összeütközött a bostoni Eddie Shore-ral, elesett és többször beütötte a fejét. Eddie lett az első NHL-játékos, aki innentől mindig viselt sisakot. De még ez után a baleset után 40 évig ritkaságszámba ment ez a gyakorlat.
Szintén az 1930-as években törte el hüvelykujját Babe Siebert, a Montreal Maroons játékosa, ami a kesztyű újabb változásához vezetett. A könyök és az alkarok védelme is ekkoriban terjedt el: a mez külső részéhez bőrpárnákat varrtak.
A kapusmaszk
Clint Benedict volt az első kapus, aki arcvédőt viselt egy 1930-as meccs során, miután eltörött az orra egy kósza korong jóvoltából. Két mérkőzés után azonban felhagyott vele, mert zavarta a látását.
Majdnem 30 évvel később követte őt Jacques Plante, akit szintén egy koronggal való találkozás rossz élménye ösztönzött arra, hogy védje az arcát. Az ütés után lement a pályáról, és saját készítésű üvegszálas maszkjával tért vissza. Edzője nem támogatta a maszk viselését, a nézők pedig kifigurázták őt, a gyengeség jelének tekintették az arcvédőt.
Mikor egymás után 18 játékot nyert a csapata, elkezdték komolyan venni a maszk jelentőségét, és egyre inkább terjedni kezdett. Azonban sokan továbbra sem voltak hajlandóak viselni. 1973. március 31-én játszott utoljára kapus maszk nélkül.
A második világháború után
A műanyag-feldolgozó ipar fellendülésével a II. Világháború után, a korábban használt bőr párnákat felváltották az üvegszálból és műanyagból készült változatok. Bár viselőjüket valóban hatékonyabban védték, az ellenfelek számára igen veszélyesnek bizonyultak.
1950-ben az NHL elnöke, Clarence Campbell kimondta, hogy az új felszerelés gyakorlatilag páncélként csapódik be az ellenfelek testébe, így javasolta, hogy keressenek más alternatívát. A következő szezonban új szabályt vezettek be, hogy csökkentsék a könyöklések okozta sérüléseket: a könyök-és vállpárnáknak puha külső burkolattal kellett rendelkezniük. Emellett a könyökkel okozott sérüléseket szigorúan büntetni kezdték.
Egységesítés
1958 júniusában hozta meg a döntést Campbell, mely szerint minden felszerelést jóvá kell hagyatni az NHL bizottságával, mielőtt piacra kerülne. A szakértők ellenőrizték, hogy megfelelnek-e az egyes elemek a biztonsági előírásoknak. A sisak azonban csak 1979-ben lett kötelező!
Forrás: loveyourdrapery.ca
