Az mindent megér, amikor a gyerek mosolyog
Nincs mese: egy jégkorongos szülőnek megszállottnak kell lennie. Nem szabad megijedni a szótól, semmi rosszat nem jelent. Jó, megesik, hogy valaki elveti a sulykot, amikor a gyerek kihagyja a ziccert, vagy pláne ha bántják – de hát adrenalin nélkül nincs sport. Mi azonban másról beszélünk most. Nálunk a megszállottság hajnali ébresztéseket, utazást, cipekedést, zsúfolt öltözőket, sok-sok izgalmat és jelentős számban elköltött forintokat is jelent. Miért éri meg mégis? Legalább három dolog miatt. Az álmokért, a sikerekért és azért, mert a jégkorongos gyerekek erősek, egészségesek lesznek, nemcsak fizikailag, mentálisan is. Ember lesz belőlük – ennyi az egész. És ez nem kevés. Ez a legtöbb.
Horváth Kálmán, a 9 éves Bendegúz papája évek óta csak álmélkodik:
“Úgy megtanulnak a gyerekek mozogni, koncentrálni és gondolkodni, hogy az általában véve is jobbá, ügyesebbé, erősebbé és eredményesebbé teszi őket az élet minden területén. Szerintem nagyon fontos, hogy a jégkorongban tizedmásodperceken múlik minden, a játék jellege nem engedi az alibit, minden pillanatban jelen kell lenni. Versenyhelyzet van, oda kell figyelni a részletekre, a lazsálás itt ismeretlen fogalom.
Külön varázslatos számomra mind a mai napig, hogy úgy suhannak, úgy koriznak a srácok a jégen, olyan magabiztossággal, ahogy én sétálni sem tudok az aszfalton. Csodásan látványos játék ez, már ebben a korban is, a gyerekek minden izma mozog, erősödik, és arról még nem is beszéltem, hogy a hűvös-jeges környezet milyen hasznos, egészséges, allergiamentes.
Bendegúz három éve ment le kipróbálni a hokit, egy ovis társa mesélte, milyen jó is ez. A jégen alig bírt megállni sokáig, mégis kedvet kapott hozzá, ott ragadtunk. Most már le sem lehetne beszélni a folytatásról, száguldozik, lövi a gólokat. Komoly tervei vannak, álmodozik, nagy célokat tűz ki maga elé, különösen azóta, hogy nagyon megdicsérték az edzők, azt mondták, ha így folytatja, igazán jó játékos lehet belőle. Amikor azt mondom neki, csináld csak, dolgozz, akkor győzni fogsz, most már azt válaszolja: én nem győzni akarok, én NHL-es akarok lenni.”
Bolla Hajnalka, a 9 éves Attila mamája szerint annyira magával ragadó ez a világ, hogy ha belekóstol az ember, nincs menekvés:
“Azért jó a jégkorong, először is, mert nyáron hűvösben vagyunk, télen pedig megfagyunk. A viccet félretéve, fantasztikus, amit ezek a kicsik csinálnak. Egyáltalán nem erőltettem, komolyan, Attila akarta ezt a sportot, én előtte jeget csak nemes italokban láttam. Amikor a fiam elkezdte, hogy hokizni akar, és csak nem hagyott békén, rákerestem az interneten, és máris azt a klubot találtam meg, a MAC-ot, ahol azóta is vagyunk. Jó döntés volt.
Az első alkalomtól kezdve két-három hétig esett-kelt, kék és zöld volt, de menni akart. Hiába nem volt sikerélménye, akkor is ment, mert ott voltak a barátok. Csinálta, küzdött, hajtott, dolgozott. Maga választotta azt is, hogy kapus szeretne lenni, hatévesen, beszélt az edzővel, elintézte.
Én mint büszke szülő persze, hogy el vagyok ájulva a sikerektől, a fejlődésétől, nézem, ahogy újabb és újabb dolgokat tanul, felnyúl a lepkéssel, lekapja a korongot. Az én fiam, mondom ilyenkor magamban. Annyira magával ragadó ez az egész. Az meg mindent megér, amikor a gyerek mosolyog.
Vannak nehézségek, ráfordítások, van, hogy fél 5-kor kelünk, hogy odaérjünk az edzésre iskola előtt, de az is olyan jó érzés, amikor végighajtunk a Stefánián hajnalban, és szinte csak hokis matricás autókat látunk. Cserébe tényleg rengeteget kapunk, mást ne mondjak, évente négyszer-ötször utazik Attila olyan helyekre, ahova enélkül nem jutna el.
És még csak nem is ez a legfontosabb. Meg nem is az a titkolt remény – ez megvan mindenkiben, ha kimondja, ha nem –, hogy majd egyszer nagy játékos lesz a gyerekből. Más az, ami számít. Sokaknál van úgy, hogy hazamegy a kölök, és nem csinál semmit, nyomkodja a telefonját, játszik a gépen, tévézik. Sokakkal van úgy is, hogy nem tudnak csapatban működni, nem tisztelik, bántják egymást, gonoszak. Ez a sport másra nevel. Barátokká tesz mindenkit. Hihetetlenül nagy szerencsénk van a jégkorongos közeggel. Attila két kis társának, akik ikrek, van egy idősebb bátyjuk. Ő már 20 éves. Nem lett belőle profi hokis, de a mai napig együtt szórakozik, kirándul, bulizik az egykori csapattársaival, akikkel 8-10 évesen barátok lettek. Ez az, amit nem lehet megvenni.
Úgyhogy a cél annyi, hogy sportoljon a gyerek, érezze jól magát. Amíg ő szeretné, addig viszem, csináljuk, minden feltételt megteremtek, hogy folytathassa. Ha azt mondja majd, hogy elég volt, nem fogom erőltetni. De érzem, hogy ez nem mostanában fog bekövetkezni – és ez így van jól.”
Fotó: Sebestyén Blanka
Hodosi László, a 9 éves Andris apukája azt is tudja, hogy egy A csoportos meccsen merre jár a korong:
“Fantasztikus érzés látni, ahogy a gyerkőcök száguldoznak a jégen, velük együtt örülni, lelkesen szurkolni a meccseken, vagy csak nézelődni az edzéseken. A hokis szülők nagy család, külön hangulatos és klassz dolog, hogy a kicsiknél minden verseny elengedhetetlen része a lila hagymás zsíroskenyér, a nutellás szeletek, a gyümölcs, a tea.
A jégkorongnak hála kevésbé betegszenek meg a srácok, a rendszeres edzéseknek köszönhetően elmaradoztunk a fül-orr-gége rendelésről, olyanról is tudok, aki az asztmatikus panaszait nőtte ki, és az allergiát sem ismerik a jégen.
Ráadásul egészen biztos, hogy hokis anyuka/apuka vagy, ha tudod, hogy mi a pászka, a recsi és a lepkés; ha az ütőt botnak hívod; ha a koszorúról a körbekorizás jut eszedbe; ha látod elesni a srácokat a jégen – de csak mosolyogva legyintesz. Bizony: gyakorlatilag nincs sérülés a gyerekeknél.
Egy szó, mint száz, egyszer csak rákattansz a jégkorongra, észrevétlenül bekúsznak a meccsek és a közvetítések a mindennapokba, kedvenc csapataid és játékosaid lesznek – és onnantól már jó eséllyel tudni fogod azt is, hogy merre jár a pakk egy A csoportos világbajnoki meccsen!”
szerző: Gazda Albert
